Dicséret, büntetés – de vajon mennyit és milyen arányban?

Dicséret, büntetés – de vajon mennyit és milyen arányban?

Kevés téma osztja meg annyira a szülőket, mint a dicséret-büntetés és annak aránya és mértéke körüli viták. Sokféle fogalommal élünk: jutalmazni vagy büntetni, elismerni vagy kritizálni, megdicsérni vagy leszidni a gyermeket valamiért. De vajon melyikkel teszek jót? És mennyi az elég?

Milyen dicséret az, ami hasznos?

Általánosságban elmondható, hogy a dicséret jó dolog, mert megerősíti a gyermeket, és segíti a pozitív énkép kialakításában. A gyermekek annak megfelelően kezdenek el önmagukról gondolkodni, ahogy mások gondolkodnak róluk, ezért nagyon sokat jelent a „fontos másik” visszajelzése, aki elsősorban az anya, az apa, majd a kisgyermeknevelők, pedagógusok. Valóban számos olyan eset van, amikor a gyermeknek szárnyakat ad a dicséret, erőfeszítésre sarkallja, erősíti a tevékenység iránti elköteleződést, kitartását, ezen keresztül pedig növeli az eredményességét. Az ilyen dicséret mindig arányos a gyermek által befektetett erőfeszítéssel. Helyezzük a hangsúlyt mindig az erőfeszítésre, a szorgalomra, a kitartásra és az elköteleződésre. ”Látom, mindent megtettél, hogy sikerüljön!”, „Igazán sokszor próbálkoztál ebben a helyzetben!”. Ezzel olyan eszközt adhatunk a gyermek kezébe, amivel bármikor élhet, „csak akarni kell”, és a siker jósolható. Nem mindig fog eredményre vezetni, de akkor az lesz a következtetés, hogy „nem gyakoroltam eleget”, vagy „nem voltam elég kitartó”, azaz a kezében van a lehetőség, ő maga kontrollálja a siker bekövetkeztét. Ez a későbbi „tudom én egyedül”, „képes vagyok rá”, „meg tudom csinálni” pozitív hozzáállást alakítja ki.

És amikor a dicséret többet árt, mint használ?

Vannak olyan dicséretek is, amellyel – akaratunktól függetlenül – ártunk a gyermekeinknek, ami szorongást és feszültséget vált ki, és emiatt inkább kerülni kezdik az újabb kihívást jelentő feladatokat. Ha azzal szembesítjük a gyermeket, hogy „Nagyon okos vagy!”, vagy „Szenzációsan ügyes vagy!”, ezt is beépíti az énjébe, önmaga részéve teszi az okosságot és az ügyességet, és természetes, hogy nem szeretné ezt az állapotot, ezt az illúziót elveszíteni. Minden újabb próbatétel, feladathelyzet, ami nemcsak sikerrel kecsegtet, hanem kudarccal is járhat, komoly fenyegetés a gyermeki énre. Hogyan kerülhető el ez a fenyegetés legkönnyebben? Ha elkerüli az ilyen típusú dicséretet, hiszen azok a gyermekek, akik a személyiségük egy jellemzőjére kapják a dicséretet, félnek ezt kockáztatni, inkább visszahúzódóvá válnak. Csökkentik vagy letagadják kíváncsiságukat, érdeklődésüket az adott feladathelyzettel, kihívással szemben. Ilyenkor a siker egy olyan benne létező megfoghatatlan valamitől – az okosságtól, ügyességtől – függ, amire úgy érzi, nincs befolyással. És vajon ki szeretne azzal szembesülni, hogy akkor „én nem is vagyok olyan okos”?

Kerüljük az általánosságokat!

Tegyük minél konkrétabbá a dicséretét! Ne általában tekintsük ügyesnek, okosnak, kis művésznek a gyermeket, hanem az adott konkrét feladatban elért teljesítményét dicsérjük. („Ez a torony nagyon magas lett, biztosan nagyon koncentráltál!”) Olyan dicséreteket fogalmazzunk meg, melyek nem támasztanak elvárásokat a jövővel szemben, és amelyek befejezett tevékenységekre vonatkoznak, és a sikerességük nem kérdőjelezhető meg.


Az arányosság fontossága

Fontos, hogy a dicséret mindig legyen arányos a teljesítménnyel. A gyermekek sokszor a felnőttnél is pontosabban meg tudják ítélni, mi mennyit ér. A túldicséréssel alacsony képességet tulajdonítunk a gyermeknek, és nem segítjük még jobb eredményt elérni, hanem elgyengítjük!

Az elmarasztalás („Ennél sokkal többet vártam tőled”) sokszor ellentétes hatást vált ki. Ebben benne van az is, hogy „mivel képes vagy rá”! Ezzel nagyobb teljesítményre tudom sarkallni a gyermeket, ezért mintegy biztatásként éli meg.

Bánjunk csínján a kritikával!

A kritika ugyanis mindig valami múltbeli tevékenységre vonatkozik, ami felett már nincs hatalmunk, így annak alkalmazása a legtöbb esetben nem ér célt. Bűntudatot válthat ki, negatívan hathat az énképre és beindíthat egy lefelé menő spirált, emiatt pedig a gyermek később esetleg gyengébb teljesítményt produkálhat.