Kisgyermekkori félelmek

Kisgyermekkori félelmek

A gyermekkorban jelentkező félelmek, szorongásos élmények a normál fejlődés velejárói. Sokszor nehéz pontosan kideríteni, mitől és miért félnek a kisgyermekek, mivel nem, vagy nagyon nehezen tudják megfogalmazni érzéseiket, gondolataikat.

Mitől félnek a gyermekek?

A veleszületett félelmek – mint például a hangos zajokra, fájdalomra, hirtelen zuhanásra, váratlan mozgásra jelentkező félelmek – a születést követően azonnal jelentkeznek, és az eseménnyel egy időben lépnek fel.

Az idegenektől való félelem hathónapos kor körül jelentkezik, amikor a csecsemő már képes az ismerős és az idegen arcok megkülönböztetésére. A számára ismeretleneket óvatosan szemléli, és heves érzelmi reakciókkal (például sírással) válaszol, ha az édesanyja idegen helyen vagy idegen emberekkel hagyja. A gyermek számára a ritkán látott nagyszülők is idegennek tűnhetnek, akik általában értetlenül fogadják unokájuk félelmi reakcióját.

Ezzel az idegenfélelemmel szorosan együtt jár a nyolchónapos kor körül megjelenő szeparációs szorongás, az elválástól való félelem. Intenzitása 10 és 18 hónapos kor között a legkifejezettebb, és kétévesen általában megszűnik; ekkor ugyanis a gyermekek már vissza tudnak emlékezni arra, hogy az édesanyjuk időnként elmegy ugyan, de vissza is tér. Amikor közösségbe kerülnek, az édesanyához való kötődés biztonsága teszi lehetővé, hogy nyissanak a külvilágra. Azt, hogy mennyire könnyen és hogy meg tudnak-e nyílni egyáltalán az adott közösségben, vagy inkább a háttérbe húzódnak, ezt a gyermekek alapszemélyisége nagyban befolyásolja.

Az óvodáskorban fokozatosan csökken a veleszületett félelmek szerepe, de a fájdalomtól való félelem megmarad. A félelmek elveszítik szituációfüggőségüket, és a gyermeknél a szocializáció részeként megjelenik a megelőlegezett (anticipált) félelem, melynek kialakulásában és fennmaradásában jelentős szerepük van a szülőknek, illetve a saját tapasztalatoknak. Ha a gyermeknek kellemetlen élményei vannak az orvosi vizsgálatokkal kapcsolatban, elképzelhető, hogy már otthon sír, fél elmenni a rendelőbe.

A sötétség keltette félelem a harmadik életévtől szinte minden gyermeknél megjelenik. Jól tetten érhető ez a folyamat, amikor a kisgyermek bújócskát játszik. Azzal, hogy eltakarja a szemét, úgy véli, hogy őt sem látja senki. Ilyenkor természetesen nem fél, hiszen a jelenséget ő idézte elő, és bármikor megszüntetheti. Ha azonban a sötétséget nem a gyermek idézi elő, szeparációs félelem alakulhat ki. A sötétség a szülőtől való elszakadás szimbólumaként jelenik meg.

A gondolkodás fejlődésével párhuzamosan, hároméves kor körül figyelhető meg először a szimbólumoktól való félelem. Ebben az időszakban a gyermek a mesék és a saját fantáziája által alkotott dolgoktól, képzeletbeli szörnyektől (például vasorrú bábától, sárkánytól, ördögtől) is fél. Előfordul, hogy a képzeletében tovább élő mesealakokat kivetíti a környezet különböző tárgyaira, személyeire. Fontos tudni, hogy a gyermekek fantáziájában mindig csak annyira félelmetesek ezek a figurák, amennyire képes is ezekkel megbirkózni. A televízióban látott mesékkel, történetekkel azonban általában más a helyzet. Azok zömmel nem igazodnak a gyermek belső világához, ezért előfordulhat, hogy velük kapcsolatban a felnőttek számára irreálisnak tűnő félelmet él át.

Miként nyugtassuk meg, hogyan tudunk segíteni abban, hogy ne féljen?

A félelem önmagában nem rossz dolog, a veszélyérzet kialakulásához elengedhetetlen. Biológiai rendeltetése az, hogy a gyermek ismerje a veszélyforrásokat, tudja, hogy melyek azok a tárgyak, helyzetek, amelyektől tartania kell. További fontos tudnivaló, hogy a gyermek környezetében élő felnőttek a viselkedésükkel mintát adnak a gyermeknek, tehát ha az anya egy béka láttán sikoltozni kezd, akkor ez a gyermekben is kialakíthat egyfajta tartózkodást, függetlenül attól, hogy neki semmilyen közvetlen tapasztalata sincs erről az állatról.

A szülők általában már előre látják a veszélyforrásokat, de a folyamatos figyelmeztetésekkel egyrészt irracionális félelmeket kelthetnek a kicsiben, másrészt elbátortalaníthatják őt. Ha a szülők szorongók, ha túlféltik gyermeküket, akkor nagy valószínűséggel ő maga is félősebbé, szorongóbbá válik.

Csecsemő- és kisdedkorban elsősorban a testközelség, a biztonságérzet megteremtésével lehet megnyugtatni a gyermeket. A legfontosabb, hogy soha nem szabad kinevetni és lekicsinyíteni a félelmét, hiszen ő komolyan fél például az idegenektől, a szülő elvesztésétől, a hangos zajoktól, a sötéttől. Minden esetben biztosítani kell őt arról, hogy a felnőttek megvédik vészhelyzetekben, és soha nem hagyják egyedül félelmeivel, szorongásaival.

A bölcsőde és óvoda öltözőjében gyakran hallható, hogy a szülők a gyermek otthagyásával fenyegetőznek. Mivel a gyermekek ebben az életkorban még mindent elhisznek, amit a felnőttek mondanak, ezek a mondatok akár alapjául szolgálhatnak egy felerősödő szeparációs szorongásnak.

Az óvodáskorúak még nem képesek elkülöníteni a valóságot a képzelettől, ezért a racionális magyarázat nem nyugtatja meg őket. A szülők órákig bizonygathatják, hogy a képzeletbeli szörnyek nem léteznek, ő mégis félni fog. A gyermekkel közösen kitalált megoldások hatékonyan csökkenthetik a félelmeit. Érdemes a számára ijesztő helyzetekben olyan körülményeket teremteni, amelyeket a gyermek saját maga befolyásolhat, például az éjszakai sötéttől való félelmét megoldhatja egy éjjeli lámpa, amit akkor kapcsol fel, amikor szeretne.

Mikor forduljak segítségért? Ki tud segíteni?

Amennyiben nem tudják kezelni gyermekük félelmeit, és azt érzik, hogy minden erőfeszítésük hiábavaló, és ezek a mindennapok nyugalmát zavarják, akkor forduljanak szakemberhez, gyermekpszichológushoz, súlyosabb esetekben gyermekpszichiáterhez.

(Szabóné Harangozó Andrea)