Tabuink

Tabuink

Családonként igen eltérő, hogy milyen témákról beszélünk, és milyenekről nem. Az is, hogy kinek a jelenlétében mondunk valamit, s kire nem tartozik a mondandónk.

Ezt tovább színesíti, hogy társadalmilag is vannak tabusított témakörök, amelyek sok esetben a „kényes téma” megjelölést kapják, ezért kellemetlen lehet szóba hozni vagy rákérdezni. Ilyenek jellemzően a halál, szexualitás, agresszió, bizonyos betegségek, pénzügyi helyzet, alkoholfogyasztás, házastársi konfliktusok, börtönbüntetés témáihoz kapcsolódó tartalmak.

A gyerek nem érti, de érzi

A gyermekek gyakran nem értik, hogy mi történik körülöttük, csak érzik, hogy valami nincs rendben. Ezer érzékenyebbnél érzékenyebb „antennájukkal” pontosan „leveszik” az érzelmi töltést, sokszor anélkül, hogy érthető lenne számukra maga a történés, a folyamat.

A szülők azt gondolják, hogy amiről nem beszélnek, az nincs, vagy legalábbis a gyermek nem tud róla, és így megkímélik a gyermeket tőle.

A gyermeknek azonban nem arra van szüksége, hogy gondosan elrejtsék előle azt, amit pontosan érzékel. A megérzései jók, s ezt nem érdemes átírni, meghazudtolni, hiszen az intuíciója éppen a reális visszacsatolás folyamatában képes fejlődni. (Pontosabban e folyamatban képes megőrizni az intuíció képességét, hiszen alapesetben remekül működik, ha a szülők nem tévesztik meg.) A gyermek fontos készségét, a saját intuíciójához való viszonyát kezdi ki az elhallgatás, a helyzet tagadása. A gyermeknek arra van szüksége, hogy nyíltan beszéljenek vele bármiről, és ő is nyíltan beszélhessen az érzéseiről, a kérdéseiről, a gondolatairól, a félelmeiről, a bizonytalanságáról, a fantáziáiról, a megéléseiről. A felnőttek feladata, hogy mintát nyújtsanak a gyermeknek arra, hogy hogyan tudja kimondani a nehezen kimondhatót. Ha a szülők a némaságot vagy a megtévesztést választják, akkor éppen abban nem kap segítséget a gyermek, hogy megtanulja szavakba önteni (verbalizálni) a megéléseit.

A kicsik folyamatosan kérdeznek. Ez jelenti a világra, saját magukra, a működésmódok megismerésére való nyitottságot. Sokszor kérdezhetnek olyat, ami a felnőttet zavarba hozza, nem tudja, hogy milyen módon nyúljon a kérdéshez. A gyermek pedig nem érti, hogy miért van zavarban a felnőtt, hiszen ő csak éppen az egyik legfontosabb életfeladatát űzi: megismer.

Hogyan érdemes kommunikálni a gyermekkel?

Az élet nemigen produkál olyan helyzetet, amiről ne lehetne beszélni a gyermekkel a korának megfelelő módon. Ehhez kreativitásra, empátiára, odafigyelésre, körültekintésre van szükség, s nem árt némi humor, fantázia. A gyermek csak azokra a részletekre kíváncsi, amit képes befogadni, feldolgozni. Ezt a szintet kell megtalálni.

Miért fontos, hogy ne tabusítsunk?

Nagyon magányossá válik az a gyermek, aki csukott füleket, szemeket és szájakat talál a környezetében, s különösen magányossá válik, ha azt kérik tőle, vagy a felnőttek viselkedése azt az elvárást sugallja, hogy váljon süketté, vakká és némává. Ez lelkileg önmagában is komoly megbetegítő tényező.

Ha a felnőtt zavarba jön valamely téma felvetésénél, a gyermek megérzi, hogy nem érdemes hozzá fordulnia a kérdéseivel, ilyenkor könnyen elveszíthetik a kapcsolódást egymáshoz.

A probléma eltitkolása, tagadása, bagatellizálása a gyermekben azt a csalódást hozza létre, hogy már senkiben nem bízhat, hiszen olyan problémáról, amit ő pontosan érzékel, és/vagy zavarja őt, a felnőttek azt akarják vele elhitetni, hogy nem is létezik, vagy legalábbis valamit el akarnak sumákolni. Megrendül a szülőkbe vetett hite, s ez a bizalmatlansága könnyen a többi felnőttre is, extrém esetben a teljes környezetére, az élethez való viszonyára áttevődhet. Bizonytalansága általános bizalmatlansággá terebélyesedhet, ami az életben való eligazodását, másokkal való viszonyát a későbbiekben is problémássá teheti.