Az anyaméhen belül az első három hónap az ősbizalom kialakulásának kezdeti szakasza. A biztonság a legfontosabb dolog ilyenkor a magzat számára. Azok az élmények, amik ebben az időszakban érik, az egész életére kihatnak. Akkor sérül lelkileg a magzat, ha például bántalmazzák az anyát, vagy ha el akarja vetetni a magzatot, esetleg maga az anya félelmeket, bizonytalanságot, folyamatos stresszt él át. A legtöbb komoly lelki betegségnek a gyökerét ebben az időszakban kell keresni.
A második három hónapban szintén létfontosságú a szeretet érzésének a megtapasztalása a magzat számára (pl.: becézgetés, a has simogatása). A legjobb hatással az van rá, ha az anya valóban élvezi az életet, örömét leli benne. Ebben az időszakban törekedni kell arra, hogy a legszebb oldaláról ismertessük meg a gyermekkel az eljövendő világot.
Az első egy-másfél év szintén döntő jelentőségű az ősbizalom szempontjából. Az újszülött teljes mértékben édesanyjára (gondozójára) van utalva. Ha a szülő mindig megjelenik, ahányszor a csecsemőnek szüksége van rá, amikor az éhes, fájdalmai vannak vagy fél, akkor a gyermekben kialakul a puszta létezésbe vetett bizalom: „Itt szeretnek és itt jó nekem“. A csecsemőnek az anya jelenti a kapcsolatot a külvilággal, és az anyja iránti bizalma, az ősbizalom alapozza meg a külvilághoz, a kortársaihoz kötődő kapcsolatát, társadalmi beilleszkedését.
Ha az anya elfogadja a kisbabáját, akkor kifejlődik a gyermekben annak a képessége, hogy saját magát is szeresse, és bizalomra méltónak találja. Az ember csak akkor tudja önmagát szeretni, ha már egyszer átélte, hogy elfogadták és feltétel nélkül szerették őt. Az anya ölében átélt biztonság, a ringatás, a melegség, a gyengéd simogatás és az állandósság alapvetőek az ősbizalom megszilárdulásában. Emellett azt is fontos kiemelni, hogy a finom érintések (a bőrkontaktus), stimuláló hatással vannak a gyermek egészséges immunrendszerének a kialakulására is.
Az ősbizalom kialakulásához nem elég a puszta gondoskodás (etetés, itatás, pelenkázás). A kisgyermek egyéni igényeire, szükségleteire való érzékeny szülői válaszkészség a legfontosabb. Azok a gyermekek, akik átélhetik az édesanyjukkal a szeretetpárbeszédet: kiegyensúlyozottabbak, testileg-lelkileg egészségesebbek, szellemileg nyitottabbak és kreatívabbak, mint a megfelelően gondoskodó, de érzelmileg hűvösebb szülők gyermekei. A szeretetpárbeszédből azt tanulja meg a gyermek, hogy meg lehet szólítani a világot (sírással, mosollyal, gőgicséléssel), aki az ő egyéni szükségleteinek megfelelően (simogatással, ringatással, öleléssel, etetéssel, megnyugtatással, énekléssel stb.) válaszolni fog neki.
Ha az anya (elsődleges gondozó) érzékeny válaszkészsége hiányzik, esetleg lelki-mentális problémákkal küzd (pl.: feszült, ideges, depressziós), akkor előfordulhat, hogy kevéssé áll a gyermek rendelkezésére, érzelmileg hideg és elutasító. Ekkor elmarad a csecsemő és gondozója közötti szeretetpárbeszéd. Ha ez tartósan fennáll, akkor a kisgyermek azt éli meg, hogy magára van hagyva: ha megszólítja a világot, az nem válaszol neki.
Ha a gyermek szükségleteinek kielégítése akadályozott, vagy nem akkor elégítik ki, amikor igazán szüksége van rá, akkor félelem és bizalmatlanság alakul ki benne. Az ősbizalom vagy annak hiánya a személyiség mozgatórugója. Ha gyermekben nem tudott megfelelő mértékben kialakulni az ősbizalom, akkor nem vagy csak nehezen fog tudni megbízni másokban, ami kihatással lesz minden emberi kapcsolatára (kortársak, barátok, kollégák, párkapcsolat) és a világhoz fűződő viszonyára.
Az önbizalom az ősbizalom megtapasztalásával alakul ki. Ha a gyermek azt élte át, hogy a világ bízik benne, akkor ő is bízni fog önmagában. Ha megkapta a számára megfelelő szeretetet, figyelmet, törődést, bátorítást, és a támogató érzelmeket, akkor azt fogja érezni, hogy értékes, feltétlen bizalommal és nyitottsággal fog kapcsolódni a világhoz, mert megtanulta, hogy az elfogadja és támogatja őt.
Az ősbizalom sérülése önbizalomhiány kialakulásához vezet, ami az élet minden területére hatással van. Ez a gyermekkori sérülés a későbbi életkorokban a magányosság, a meg nem értettség érzésével járhat. A személy úgy gondolja, hogy nincs helye a világban, senkire sem számíthat, azzal a hiedelemmel éli az életét, hogy a világ nem támogatja, hanem bántja őt. Akinek nincs önbizalma, az gyakran gondolja önmagáról azt, hogy: „nem vagyok érdemes a boldogságra, nem vagyok méltó arra, hogy elfogadjanak önmagamért, az életemnek nincs értelme".
Az ősbizalom sérüléséből fakadó lelki problémák, nehézségek nem jelentik azt, hogy az ember sorsát örökre megpecsételték a gyermekkorában elszenvedett sérülések. Kötődési zavarok, párkapcsolati problémák, személyiségzavarok, önbizalomhiány, depresszió, pszichoszomatikus betegségek esetén érdemes egy klinikai szakpszichológust felkeresni és a segítségével feltárni a problémák, tünetek mögött meghúzódó okokat. Az ősbizalom helyreállítása megfelelő pszichoterápiával felnőttkorban is lehetséges.
Bajor Anita
