Az óvodáskorú vagy kisebb gyermek a halált nem tekinti véglegesnek, hasonlóan gondolkodik róla, mint az álomról: az illető „egyszer csak felébred”, „visszajön”. A 4-6 éves gyermek gondolkodása mágikus, azt hiszi, ő irányítja a világot, ez azonban a betegséggel, a halállal kapcsolatban nagyon szorongást keltő. („Azért betegedett meg, mert én rossz voltam”, „Azért halt meg, mert én nem szerettem.”). A titok – a félbeszakított mondatok, az őszintétlen kommunikáció vagy a beszélgetésből való kirekesztés, letagadás ezért károsabb, mint a rendkívül súlyos tények közlése, a megváltozott helyzettel való szembesítés.
A kérdés első felére az a válasz, hogy a gyermek életkorának megfelelően szinte mindent, a sokkal nehezebb válasz a hogyanra vonatkozik. A szülő gyakran – menekülve a saját fájdalmával való szembesüléstől – rögtön szakember segítségének igénybevételére gondol, pedig a gyermek jobban bízik a szülőben, nagyszülőben, mint az idegenben, tehát egy szeretetteljes, életkorának megfelelő beszélgetés sokat segíthet. Fontos azonban, hogy sose tegyünk a gyermekre túlzott terhet, ne fordítsuk meg a segítő-segített helyzetet. A közös beszélgetéseknek meg kell előznie a halál bekövetkeztét – amennyiben az nem hirtelen áll be – de semmiképp sem heves érzelmi reakciókkal, hanem lehetőség szerint biztonságot adóan. Nem ajánlatos a „meghalt” szó kimondása helyett az „elaludt”, „elutazott” kifejezéseket használni, mert a félelem, szorongás áttevődik ezekre a tevékenységre, és elalvási nehézséget, vagy az utazástól való indokolatlan félelmet alakíthat ki a gyermekben. Utaljunk a valós helyzetre, a gyerekek számra is felfogható tényekre: nem lélegzik, nem mozog, nem lát. A szülők eltérően vélekednek arról, hogy a gyermek részt vegyen-e a temetési szertartáson, vagy sem. Ez minden esetben a szülő(k) döntése, figyelembe véve a gyermek életkorát, az ő kívánságát, a szertartás várható elemeit. Ha a részvétel mellett döntünk, a hagyományokra, a búcsúzással kapcsolatos kulturális elemekre készítsük fel a gyermeket. Lehetőség szerint gondoskodjunk egy kísérőről is, akit a gyermek jól ismer, de aki maga nem érintett mélyen a gyászban.
A gyász feldolgozása hosszan tartó folyamat, ami először szomorúsággal vagy dühvel, kifelé vagy önmaga felé megnyilvánuló agresszióval jár. A gyermek ebben az élethelyzetben fokozottan befelé figyel, kizárhatja a külső ingereket, amit kísérhet a viselkedés jelentős változása, például az, hogy nehezebben merül el a játékban. A gyász feldolgozása során a gyermek azonosul a halott személyiségének elemeivel, fájdalmával, betegségének tüneteivel, egy-egy viselkedési elemével, amivel mérsékelni tudja az elvesztett személy iránti vágyakozását. A gyermek érzelmi reakciói gyorsan változnak, vegyük életkori természetes velejárónak, ha mély szomorúsága váratlanul vidám játékba csap át, vagy a temetés fájdalmát mosolyogva éli meg, mert annyi ismerőst lát, és mindenki olyan kedves vele.
Célszerű szakembert bevonni akkor, amikor a gyermeknek valamelyik szülője, testvére vagy egy vele nagyon szoros kapcsolatban lévő nagyszülője elvesztését kell feldolgoznia. Ilyenkor segíthet a gyermekpszichológus – az óvodai pszichológus vagy a pedagógiai szakszolgálat szakembere –, esetleg gyermekpszichiáter.
A szakemberek bábok, játék és mese felhasználásával támogatják a gyermeket szorongásai megfogalmazásában, ami segíti őt azoktól megszabadulni. Mindenképp indokolt szakember segítségét kérni, ha azt tapasztaljuk, hogy a gyermek szomorúsága állandósul, a korábbiakkal ellentétben erősebben ragaszkodik a felnőttekhez, megtorpan a fejlődése, vagy már elhagyott önmegnyugtató viselkedéseket alkalmaz, illetve ha alvásproblémái és táplálkozási nehézségei vannak.
Forrás: Kereki J. – Tóth A. (szerk.) (2019): Lépések. Módszertani kézikönyv a kora gyermekkori intervencióban dolgozó szakemberek számára. EFOP 1.9.5 A kora gyermekkori intervenció ágazatközi fejlesztése projekt. Budapest, Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Kft.
Szabó Győzőné Magdi
