A konfliktushelyzetek megoldására elsősorban az egészségesen működő családokban van nagyobb esély, ahol a kommunikáció nyílt, az érzelmeket kifejezik, támaszt nyújtanak egymásnak, a családi együttélés szabályai világosak és rugalmasak, a családtagok önértékelése és elégedettsége magas, külső és belső határaik rugalmasak. Amennyiben a családi funkciók nem tudnak megfelelően igazodni a kialakult helyzethez, igazi krízishelyzet alakulhat ki.
A folyamatosan veszekedő szülők gyermekei gyakran traumatikus és/vagy szorongásos tünetekkel küzdenek. Az ilyen családban felnövő gyermekek konfliktushelyzetekben sokszor agresszívak, hiszen ezt tanulták a szüleiktől, vagy túlságosan szorongók, és kerülik az ilyen helyzeteket. Kísérletek bizonyítják, hogy a gyermekek nem attól ijednek meg, hogy a szülők kiabálnak, hanem attól, hogy nem értik, mi történik és miért, ezért a helyzetüket bizonytalannak érzik. A látszólag ok nélküli dühkitörés az, ami félelemmel tölti el őket. Természetesen mindebből nem az következik, hogy a szülőknek minden feszültségtől meg kéne óvniuk a gyermekeiket, de azt mindenképpen érdemes szem előtt tartaniuk, hogy így ők is a konfliktus részesévé válnak. A veszekedés megfigyelése közvetlen stresszor a gyermekek számára, ők pedig, egocentrikus gondolkodásmódjuknak köszönhetően, hajlamosak ilyenkor saját magukat hibáztatni.
Előfordul, hogy a szülők – éppen azért, hogy próbálják kímélni a gyermeket – nem veszekednek, hanem „szőnyeg alá söprik” a problémákat. Sokszor azt gondolják, elsősorban a fiatalabb gyermekek esetében, hogy „úgysem ért semmit”; nem fogja fel, hogy mi történik körülötte. Ezzel egyfajta idealizált családi képet mutatnak, és a gyermekek csak akkor szereznek tudomást a nehézségekről, amikor a szülők ezt már nem képesek leplezni. Ugyanakkor a gyermekek a ki nem mondott, de létező feszültségeket már jóval korábban érzékelik, ami szorongást vált ki bennük. Ennek következtében ezekben a családokban gyakran alakulnak ki pszichoszomatikus betegségek, illetve jelentkeznek magatartásproblémák. A szülők közötti súlyos kapcsolati problémák lehetetlenné teszik, hogy gyermekeik számára biztonságos bázist nyújthassanak, ami súlyos patológiák forrása lehet.
Mindkét esetben további gondot okoz, hogy a gyermekek nem tanulják meg azokat a konfliktuskezelési mintákat, amelyeket a későbbi életük során hasznosíthatnának. Nincs lehetőségük megfigyelni, hogyan lehet érzelmeket és igényeket kifejezni, egymás álláspontját meghallgatni és megérteni, valamint közösen kompromisszumokat kötni, döntéseket hozni.
Igazi krízishelyzetre utaló jel lehet, amikor a családtagok elveszítik a közös távlati céljaikat, és minden energiájukat az aktuális, mindennapi tevékenységekre fordítják. Ennek az ellenkezője is igen gyakori: amikor a családtagok nem működnek együtt. Ilyenkor általában egyedül az édesanyákra hárul a gyermek körüli teendők és a háztartási feladatok ellátása, ami nagyon megterhelő a számukra. A férfiak részéről ez nem feltétlenül szándékosan történik, hiszen a gyermek születése után gyakran vállalnak többletmunkát, így ők is túlterheltté válhatnak. Mindez feszültségekkel teli helyzetet eredményez, mert mindketten úgy érzik, hogy a másik fél elhanyagolja őket, pedig leginkább csak arról van szó, hogy egyiküknek sem marad energiája például a párkapcsolatra. Ha nem sikerül rendezni a helyzetet, elhidegülhetnek egymástól, ami váláshoz vagy külső kapcsolat létesítéséhez vezethet.
Amennyiben állandósulnak a konfliktusok a családtagok között, vagy bármilyen pszichés probléma merül fel, érdemes szakember, elsősorban pár- és családterapeuta segítségét kérni.
Kereki J. – Tóth A. (szerk.) (2019): Lépések. Módszertani kézikönyv a kora gyermekkori intervencióban dolgozó szakemberek számára. EFOP 1.9.5 A kora gyermekkori intervenció ágazatközi fejlesztése projekt. Budapest, Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Kft.
Szabóné Harangozó Andrea)
