Enuresisről, azaz bevizelésről abban az esetben beszélünk, ha a gyermek betöltötte az ötödik életévét, és akaratlanul, vagy néha szándékosan nem a megfelelő helyre: ágyba vagy ruházatba üríti a vizeletét. A tünet legalább három egymást követő hónapon át jelentkezik, és heti kétszeri gyakorisággal előfordul. Ha a gyermek soha nem volt legalább fél éven keresztül szobatiszta, akkor primer, azaz elsődleges formáról van szó, ha viszont egy már többé-kevésbé hosszabb szobatiszta periódus után jelentkezik ez a tünet, akkor másodlagos enuresisről beszélünk. A másodlagos formához gyakran köthető valamilyen megterhelő pszichés történés: a kistestvér születése, válás, haláleset, vagy más stresszes élethelyzet.
Az encopresis – amikor a gyermek a székletét nem a megfelelő helyre üríti – jóval ritkább, és jóval súlyosabb magatartási zavar, mint az enuresis. 4 éves kor után, az utóbbi időben oly divatos pelenkába való szándékolt székletürítés is problémásnak tekinthető. Az encopresisnek három típusa van. Manipulatív szennyezés esetén olyan tudatos vagy nem tudatos viselkedésről van szó, amelynek célja a család befolyásolása, a szülő iránt érzett indulat vagy bosszú kifejezése, esetleg figyelem keresése. Krónikus hasmenés jelentkezhet, amikor a gyermek különféle stresszhelyzetekre élénk bélműködéssel reagál. A bekakiló gyermekek többsége azonban a harmadik típusba, a krónikus székrekedéssel küzdők csoportjába tartozik. Ezek a gyermekek a fájdalmas ürítéstől való félelmükben addig tartják vissza a székletüket, amíg az inger el nem múlik, miközben túlcsorgás jöhet létre. Ez a folyamat nem jár együtt azokkal az érzésekkel, amelyek az aktív székeléshez kapcsolódnak, így sokszor a gyermek ezt nem is veszi észre.
Az enuresis vagy encopresis lehet szoktatási probléma következménye. Ha szülők nem várják meg a gyermek megfelelő biológiai, pszichológiai érettségét, ha nem veszik figyelembe a fejlődés egyéni ritmusát, ha olyat várnak el tőle, amit nem képes teljesíteni, akkor gyakorivá válnak az eredménytelen próbálkozások. Ebben a feszültséggel teli helyzetben kialakulhat ugyan a szobatisztaság, de a tapasztalatok alapján elmondható, hogy a későbbiekben sokkal gyakrabban fordul elő „visszaesés”.
Problémát jelenthet, ha a szülők kényelmi szempontok alapján nem is kezdeményezik az átszoktatást, semmiféle elvárást nem közvetítenek gyermekük felé. Ennek következtében megakadályozzák őt abban, hogy egy következő fejlődési fokra lépjen. Ha egy konkrét életeseményhez (például kistestvér születése, óvodakezdés, költözés, haláleset, válás) köthető a bepisilés vagy bekakilás, mindenképpen időre van szüksége a gyermeknek és a szülőknek egyaránt. Ha a probléma néhány hét alatt nem rendeződik, szakember tanácsát kell kérni.
A székrekedés (obstipáció) már csecsemő- és kisdedkorban is megjelenhet. Általában ezeknél a gyermekeknél gyakrabban fordul elő, hogy a későbbiekben valamilyen stressz hatására encopresis alakul ki. Éppen ezért fontos, hogy a székletvisszatartással küzdő csecsemők problémája még a szobatisztaságra szoktatás előtt megoldódjon. Az abuzív mechanikus technikák (például erőszakos beöntések) és gyógyszeres kezelések önmagukban nem hoznak tartós javulást; a tapasztalatok alapján inkább elhúzódóbbá és egyre súlyosabbá teszik a problémát.
A szobatisztaság kialakulása során, gyakran csupán néhány alkalommal, de azért előfordulnak „balesetek”. Legfontosabb ilyenkor a türelem, a biztonság megteremtése, hiszen a gyermek megszégyenítése súlyos következményekkel járhat. A pelenkát nem célszerű ilyenkor újra ráadni, akármennyire is kellemetlen a többszöri átöltözés és/vagy ágyneműcsere. A gyermek folyamatos figyelmeztetése, éjszakai bevizelés esetén felébresztése szintén nem célravezető, hiszen nem azért megy ki, mert észleli, hogy pisilnie vagy kakilnia kell, hanem azért, mert a szülei jelezték ezt számára. A saját testi funkciója feletti kontrollt a gyermeknek kell kialakítania.
Ezek a problémák önmaguktól általában nem szűnnek meg, éppen ezért a szakszerű kezelés mindenképpen indokolt. Az egész család számára rendkívül zavaró lehet, másrészt problémát okozhat a gyermek szocializációjában is, hiszen nem mehet közösségbe, s bizonyos programokból kimaradhat.
Mivel a bepisilés és bekakilás hátterében szervi (organikus) probléma is állhat, ezért a kivizsgálás első lépése ennek kizárása. A nem organikus esetekben, illetőleg az orvosi kezelésekkel párhuzamosan, a másodlagos tünetek megelőzése és megszüntetése érdekében kerülhet sor pszichológiai terápiára. A terapeuta a családdal együttműködve törekszik a probléma megoldására, hiszen csak közösen tudnak változtatni a nehézségeken. Mivel a bepisilés vagy bekakilás egy tünet, ezért a terápia célja az azt okozó háttértényezők feltérképezése, és lehetőség szerint azok megváltoztatása.
Forrás: Kereki J. – Tóth A. (szerk.) (2019): Lépések. Módszertani kézikönyv a kora gyermekkori intervencióban dolgozó szakemberek számára. EFOP 1.9.5 A kora gyermekkori intervenció ágazatközi fejlesztése projekt. Budapest, Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Kft.
Szabóné Harangozó Andrea
