A kényszerbetegség a gyermek viselkedését jellegzetes módon megváltoztatja. Néhány esetben már egészen korán (akár 6-8 hónapos korban) előfordulhatnak olyan jelek, melyek mintegy előfutárai a későbbi kényszeres viselkedészavarnak. Ilyenek lehetnek például, hogy nagyon nehezen vált át a csecsemő a darabos ételre vagy komoly gondot okoz az új ízek kipróbálása és a fürdetés, amikor a kiskádból a nagykádba szeretné a szülő átszoktatni a gyermeket. Később az óvodában elhúzódik a beilleszkedés, nem barátkozik. Már 3-4 éves korban merev szabályokkal átszínezett, rugalmatlan, kényszeres viselkedések jelenhetnek meg. Nézzünk néhány példát erre:
• Ismétlési rituálék: Egy cselekvéssort (pl.: rajzolás) vagy mondatot mindig újra kezd, ha megzavarja valami.
• Rendrakással, rendezgetéssel kapcsolatos kényszercselekvések között jellemző a szimmetriára való törekvés. Gyakori a ceruzák, könyvek sorba rendezése vagy a babák, autók rendezgetése, amiket csak meghatározott sorrendben lehet a szekrényre tenni.
• Étkezés: Ragaszkodik egy bizonyos színű vagy állagú ételhez, nem érhetnek egymás mellé az ételek és nem szívesen fogja meg a kezével az ételt.
• Játék: Feltűnő lehet, hogy a gyermek leginkább egyedül és furcsán játszik. Fantáziadús játék helyett sorba rak, gyűjtöget vagy egy adott játékkal mindig azonos módon játszik és a játékában gyakori az ismétlődés (pl.: az autó kerekének monoton pörgetése).
• Öltözködés: Nagyon nehezen megy az évszakok szerinti ruhaváltás, előfordulhat, hogy mindig csak ugyanazt a ruhát akarja viselni.
• A tisztálkodás tekintetében túlérzékenység figyelhető meg. Nagyon zavarja, ha vizes, homokos, piszkos a keze vagy a ruhája. Gyakori a kézmosás és az átöltözés. Kerüli a maszatos játékokat (pl.: gyurmázás, festés, agyagozás). Előfordulhat, hogy ragaszkodik a rítushoz, hogy a szülő fürdesse meg, pedig már képes lenne önállóan is fürödni.
• Mentális rituálék: A gyermek belső késztetéstől vezényelve, akarattal viszi véghez. Ezek közé tartozik a számolás (pl.: ablakok, fák), a mondókák vagy bizonyos szavak vég nélküli ismétlése.
A kényszeres viselkedészavar (OCD) kényszergondolatokat (obszessziók) és kényszercselekvéseket (kompulziók) foglal magában. A kényszergondolatokat a nagyon kicsi 3-4 éves gyermekek nem tudják még megfogalmazni és nem is tartják zavarónak, idegennek önmaguktól. A kényszergondolatok a gyermek akarata ellenére betörő gondolatok, melyek szorongást okoznak. A kényszercselekvések túlzott mértékű ismétlődő cselekvések vagy mentális rituálék, melyek csökkentik a szorongást. Gyermekkorban gyakori, hogy a kényszercselekvések kényszergondolatok nélkül is jelentkeznek. Hosszabb távon a kényszergondolatok és cselekvések hullámzást mutatnak és a gyermek fejlődésével és korával együtt változnak.
Kialakulásában szerepet játszanak genetikai, idegrendszeri és pszichés tényezők. Azok a gyermekek veszélyeztetettebbek, akik gondolkodásukban, viselkedésükben túlságosan merevek, precízek és a családi szabályrendszer szerint tilos haragot, indulatot kimutatni, a szülők túl pedánsak, szigorúak. Előfordulhat, hogy a családban furcsa szokások (pl.: dobolás) vagy enyhe kényszer jelen van. A kényszerbetegségre való hajlam öröklődik, családi halmozódást mutat, de a betegség teljesen egészséges családokban is megjelenhet.
Ha a szülő vagy az óvónő furcsának, különcnek tarja a gyermeket és felmerül a kényszeres viselkedészavar gyanúja, akkor a területileg illetékes Pedagógiai Szakszolgálat munkatársai nyújtanak segítséget és szükséges esetben kezdeményezik a szakorvosi vizsgálatot. A gyermekkori kényszerbetegség felismerése gyermekpszichiáter feladata. A diagnózis a gyermek viselkedésének a megfigyelése, a tünetek megjelenésének és alakulásának pontos ismerete alapján állítható fel. Az OCD-t fontos elkülöníteni más rituális-sztereotip viselkedés mintázatot mutató problémáktól (pl.: tic, autizmus, hiperaktivitás). A sikeres kezelés előfeltétele a korai diagnózis és az időben megkezdett terápia.
A betegség kezelése jelentős szenvedéstől kímélheti meg a gyermeket és a családot is. Elsősorban viselkedésterápiát alkalmaznak, melyben a játékosságnak, a bátorító, de határozott hozzáállásnak van szerepe. A javulás általában lassú és fokozatos. Kezelés nélkül a lefolyás krónikus és a tünetek súlyossága ingadozhat. A viselkedésterápiát néhány esetben családterápiával is kiegészítik, mert az OCD-ben szenvedő gyermekek sokszor bevonják a családot is a tüneteikbe. A terápia során az alapbetegségen kívül a felmerülő másodlagos problémákat is kezelni kell.
Ha a gyermek kényszeres tüneteit az óvodában kicsúfolják az a feszültségét, visszahúzódását tovább növeli. A kortárs kapcsolatok kialakításának zavara, a szocializáció elakadása az életkor szerint várható fejlődést nehezíti és a gyermek depresszióssá, szorongóvá, akár agresszívvé válhat. Mind a fejlődés, mind pedig a későbbi iskolai teljesítmény szempontjából fontos ezeket a problémákat felismerni és kezelni.
A kényszeres viselkedés korlátozhatja a család életét és a legegyszerűbb dolgokat is ellehetetleníti (pl.: bevásárlás, óvodába indulás). A tünetek rengeteg időt és energiát vesznek el a gyermektől és a családtól. A szülő értetlenül állhat a gyermek megrögzött szokásaival szemben és előfordulhat, hogy szemrehányás, kétségbeesés veszi körül a gyermeket. Pedig a tolerancia nagyon fontos ebben a helyzetben, mert ha a szülő stresszes, akkor a gyermek is az, és a kényszeres viselkedészavar tüneteit az új helyzetek és a stressz felerősíthetik.
A kényszeres viselkedés külső megszakítása szorongásos rohamokhoz vezethet. A nehézségeket fokozhatja a kiterjesztett kényszer, mely során a gyermek a szülőt is bevonja a kényszercselekvésbe (pl.: ismételten feltett kérdéseire azonos hangsúllyal válaszoljanak, kiköveteli, hogy hogyan rendezzék el az ételt a tányérján). Az arany középút megtalálása az ideális, mely nem más, mint a tolerancia és az empatikus konfrontáció. Emellett a külső szabályozók alkalmazása (pl.: előretervezés, hetirend) és az egyértelmű visszajelzések a gyermek felé sokat segítenek a viselkedés szabályozásában. A szülők számára fontos, hogy megfelelő ismeretekkel rendelkezzenek a jelenség természetéről, befolyásolásának lehetőségeiről.
Forrás: Kereki J. – Tóth A. (szerk.) (2019): Lépések. Módszertani kézikönyv a kora gyermekkori intervencióban dolgozó szakemberek számára. EFOP 1.9.5 A kora gyermekkori intervenció ágazatközi fejlesztése projekt. Budapest, Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Kft.
Bajor Anita
