A mai világban nagyon korán kialakul az anyasággal járó identitás érzése és a magzathoz fűződő erős kötődés. Ennek oka többek között a fejlett orvosi technika, hisz az anyukának már az első ultrahangon megmutatják az embriót és a még alig kivehető szívecskéjét. Önmagában ez egy csodálatos dolog, ugyanakkor pont ez vezethet ahhoz, hogy egy néhány hetes terhesség megszakadása is ugyanolyan trauma, mint egy több hónapos várandósság befejezése.
Egy ilyen veszteség sok szempontból is más, mint az életünk során átélt egyéb veszteségek (pl.: idős hozzátartozó halála, munkahely elvesztése, válás). Egy leendő gyermek új perspektívát hoz az életünkbe, vágyaink, álmaink születnek, jövőképünk más, céljaink pedig egyértelműbbek lesznek. A várandósság tehát a változásról, egy új világszemlélet alakulásáról is szól, és mivel megtörtént a gyermek tudatos vállalása, már ekkor elindul a szülővé válás folyamata. De a veszteség hirtelen megszakítja ezt a folyamatot, és indoknak csupán egy felfoghatatlan orvosi magyarázatot kapunk.
Ma már sok egészségügyi intézmény olyan szakembereket alkalmaz, akik segítik a babájukat elvesztő szülőket a gyász feldolgozásában. A halál elfogadását segítik, ha a csecsemőt megnézik, utoljára még kézbe veszik. A búcsúszertartás és esetleg egy kis emlék a babáról szintén támaszt nyújt a gyászfeldolgozáshoz.
A veszteség megélése az anya lelki alkatán és a környezet reakcióin is múlik. Vetélés vagy halvaszülés után gyakran alakul ki az édesanyában elhúzódó gyászfolyamat, depresszió vagy poszttraumás stressz-zavar (PTSD). Az utóbbinak jellegzetes tünetegyüttese: az erős szorongás, a traumatikus történéssel kapcsolatos emlékek, gondolatok betörése, amelyek irányíthatatlanul, szinte filmszerűen peregnek le, továbbá a rémálmok, illetve minden a traumára emlékeztető inger és beszédtéma elkerülése. A PTSD, a depresszió és az elhúzódó gyász előfordulhatnak külön-külön vagy együttesen is, ami tovább súlyosbítja a helyzetet. Az ilyen traumán átesett édesanyát és családját minél előbb szakszerű segítségben, ellátásban kell részesíteni.
A traumát vagy a veszteséget elengedni nem azt jelenti, hogy el kell vagy el lehet felejteni, csupán más szemléletet, életfelfogást kíván meg tőlünk. Az elengedés önmagunk formálása és annak elfogadása, hogy sokszor a tragédiák minden magyarázat nélkül megtörténhetnek velünk. Mint ahogyan a jó dolgok is, amik gyakran olyan természetesnek tűnnek. Látni kell, hogy az élet mennyi szépséget, örömet tartogat és a szomorú pillanatok mellett a vidám arcát is megmutatja nekünk. Többször leragadunk a tragédiáknál, miközben a csodák mellett elsétálunk.
A veszteség után sokan azt gondolják, hogy többé nem akarnak gyermeket, mert félnek attól, hogy még egyszer megtörténik. Mások pedig minél hamarabb szeretnének belevágni, hogy túljussanak a szomorú időszakon. Mindkét hozzáállás szélsőséges, és arra utal, hogy a veszteség feldolgozásában letapadások vannak.
A kellő gyászmunka hiánya (ami egy évig eltart) kórós lelki folyamatokhoz vezethet. Szorongás, hangulatzavar és párkapcsolati problémák (pl.: egymás vádolása, elhidegülés) is előfordulhatnak. Éppen ezért kiemelten fontos, hogy a veszteséget átélt szülők szakszerű segítséget kapjanak, ami szükség esetén a gyászfeldolgozás mellett pár- és családterápiát is magában foglal. Meg kell gondolni, hogy mikor érkezik el az idő egy új élet vállalásához. A túl korán érkező/következő gyermekre nagy teher nehezedhet. A feldolgozatlan gyász miatt neki kellene a tökéletes gyermekké válnia. Túl nagyok lesznek az elvárások vele szemben, vagy esetleg a szülők túlzottan félteni fogják. Mindez a gyermeknél pszichés problémák forrásává válhat.
Bajor Anita
