A gyermek akkor lesz kiegyensúlyozott, ha megengedik neki, hogy az érzéseit megélje és kifejezhesse. Sírhat, amikor szomorú vagy haragudhat, amikor dühösnek érzi magát. Sok szülő megijed gyermeke negatív érzéseitől, indulataitól, megtiltja ezek kifejezését, vagy azonnal dühbe gurul, és csúnya viselkedésnek címkézi. A tiltás miatt rendszeresen visszafojtott indulatok azonban valahol lecsapódnak.
Az érzelmek kommunikációjának hiánya viselkedési zavarokhoz, magatartási problémákhoz vezethet. A gyermeknek arra van szüksége, hogy helyes mederbe tereljük, és megtanítsuk kezelni az érzéseket. Harag esetén a legfontosabb, hogy nem szabad másokat bántania (pl.: rúgni, harapni, ütni), haragudni viszont lehet. A leghatékonyabb módja a harag vagy bármilyen más negatív érzelem kezelésének, ha elfogadjuk mint érzést és segítünk neki megismerkedni a sajátjával. Ha indulatossággal, agresszióval vagy büntetéssel lépünk fel az agresszió ellen, nem segítünk a gyermeknek, összezavarjuk, mert nem érti, hogy mit várunk el tőle.
Leszoktatni a helytelen viselkedésről nem lehet úgy, hogy a mi viselkedésünk is kifogásolható, mert így nem tudja megtanulni sem a helyes viselkedést, sem az indulatai kezelését. A gyermekben megjelenő negatív érzések tiltása és büntetése közönyössé teheti őt, vagy szélsőséges érzelmi kommunikációhoz vezethet. Fontos, hogy mi is kommunikáljuk az érzelmi állapotunkat, és megmagyarázzuk azokat (pl.: „Anya azért mérges, mert..”). Ha nem osztjuk meg érzéseinket a gyermekkel (pl.: leplezzük, elfojtjuk vagy nincs rá idő), akkor nem kap stratégiát arra, hogy miképpen meséljen a benne zajló folyamatokról. De az sem lehet, hogy csak a negatív érzelmeket fojtjuk el, a pozitívokat meg megéljük. Akinek a negatív érzelmeit el kell fojtania, az sajnos az örömét és a boldogságát sem tudja megélni.
A gyermek időnként próbára teheti a türelmünket, és előfordulhat, hogy nem tudjuk megőrizni a nyugalmunkat. Ez nem bűn, de törekedni kell arra, hogy az esetek többségében megtanuljuk indulatainkat kezelni. Ebben segíthet az önismeret: Képes vagyok agresszió nélkül az akaratomat érvényesíteni, tudom az indulataimat, feszültségemet kontrollálni? Ha nem, akkor érdemes pszichológus segítségét kérni, mert különben nem tudjuk átadni ezt a képességet. Amikor gyermekünk kiborul, és érezzük, hogy tűrőképességünk határán járunk, először mindig magunkat kell megérteni, hogy elfogadók, és türelmesek tudjunk lenni, és másodsorban őt. Hiszen akkor tudunk másnak segíteni, ha először önmagunkon segítünk. Ha mi már megnyugodtunk, akkor képesek leszünk arra, hogy oldjuk gyermekünk feszültségét.
Vegyük komolyan az érzéseit!
Ne bagatellizáljuk és ne vegyük semmibe az érzéseit (pl.: „Nem is vagy szomorú! Csak azért mondod, mert fáradt vagy!” vagy „Nem hiszem el, hogy meleged van, nem veheted le a pulcsidat!”). Ha nem fogadjuk el a gyermek érzéseinek valódiságát, akkor összezavarjuk. Nem fogja tudni, hogy mit is érez, és nem fog bízni a saját érzéseiben. Gondoljunk arra, hogy milyen érzés az, amikor valakinek semmibe veszik az érzéseit és azt mondják neki, hogy nincs joga úgy érezni, ahogy érez. Segíthet, ha a gyermek helyébe képzeljük magunkat: a gyerekébe, aki szomorú, akinek melege van, aki unatkozik, vagy akit igazságtalanság ért, és ezt a számára legfontosabb ember tudomására akarja hozni.
Fogadjuk el érzéseit, gondolatait!
A gyermeknek szüksége van arra, hogy érzéseit elfogadják és tiszteljék. Ha lehetőséget adunk arra, hogy kibeszélje magából, amit érez, és elfogadjuk az érzéseit, akkor máris kevésbé érzi magát dühösnek, szomorúnak és könnyebben meg tud küzdeni az érzéseivel. Adjunk teret, támaszt az érzelmek megmutatására. Így azt látja a gyermek, hogy ezt lehet, mert a szülei kíváncsiak rá, és tudni akarják, mi történik vele belül. A gyermek is képes segíteni magán, ha figyelmesen meghallgatjuk és empatikusan reagálunk a problémájára. Sokszor néhány együttérző szó is elég (pl.: „Nahát!” „Értem.” Tényleg?”). Az is megnyugtathatja, ha elfogadó és megértő választ adunk neki (pl.: “Megértem, hogy szomorú vagy.” Elhiszem, hogy szerettél volna még a játszótéren maradni.”), ahelyett, hogy azt mondjuk „Nyugodj már meg” „Hagyd ezt abba!” Ez csak tovább hergeli.
Elfogadással viszont jelentősen meg tudjuk változtatni a gyermek hangulatát, és érzelmeit le tudjuk csillapítani. Fontos, hogy ne tegyünk fel olyan kérdéseket, hogy „Miért érzel így?”. A gyermekek ebben a korban még nem tudják negatív érzelmeiknek okait elemezni. Ahelyett, hogy faggatjuk arról, mi történt, miért szomorú, érdemes finoman közelíteni, például „Látom valami nagyon elszomorított.” Az is fontos, hogy csak akkor jutnak el szavaink a gyermek szívébe, ha őszinte együttérzés itatja át őket (pl.: „Ez valóban elkeserítő lehetett”).
Adjunk nevet az érzéseinek!
Nehéz pillanatokban a gyermeknek arra van szüksége, hogy valaki felismerje, mit is él át. A legfontosabb, hogy azt érezze, hogy megértjük őt. Ez az érzelmei felismerésével és elfogadásával kezdődik, majd a megfogalmazásával válik teljessé. Nem könnyű nevet adni gyermekünk érzelmi állapotainak. Gyakorlás és összpontosítás szükséges ahhoz, hogy mondandójának a mélyére nézzünk, és megpróbáljuk kitalálni, mit is érezhet. Amikor látjuk, hogy mérges, és nem tud mit kezdeni a feszültségével, akkor hangosítsuk ki az érzéseit, hogy ő is értse, mi történik vele: „Látom dühös vagy”, „Tudom, hogy haragszol.” Ez már önmagában enyhíti a feszültségét.
Amikor a gyermeket elöntik az érzelmei, nem érti mi történik vele, ami nagyon ijesztő és ettől még kevésbé fogja tudni szabályozni a viselkedését. Ha megtapasztalja, hogy a szülei értik őt, akkor visszanyeri a biztonságát. Ha a biztonságérzés mellett még azt is megadjuk neki, hogy a haragjával együtt elfogadjuk őt, megengedjük, hogy azt érezze, amit érez, akkor tesszük vele a legjobbat. Egyrészt azért, mert feltétel nélküli szeretetet közvetítünk felé, másrészt segítjük az érzések megismerését és kifejezését, valamint az érzelemszabályozás megtanulását. Fontos, hogy a pozitív érzéseket is ismerjük fel és nevezzük meg (pl.:”Ma én rajzoltam a legszebbet az oviban és az óvónéni kitette a falra!” „Ó, tényleg? Akkor most nagyon boldog lehetsz!”).
Az érzelmek elismerése nem azt jelenti, hogy meg is engedünk mindenféle viselkedést. Ha például óvodás gyermekünk gyurmázik az étellel, akkor mondhatjuk azt, hogy „Látom nagy örömet okoz neked, hogy a kenyérből galacsinokat gyúrogatsz”. Közben elvesszük tőle a kenyeret, és a tudomására hozzuk, hogy a kenyér nem arra van, hogy kis gombócokat gyúrjunk belőle, és adjuk oda neki a gyurmáját. Ha elfogadjuk a gyermek érzéseit, ő is könnyebben elfogadja az általunk állított korlátokat.
Előfordulhat olyan helyzet is, hogy gyermekünk olyasmit mond, ami rosszul esik nekünk (pl.: Nem szeretlek!” „Gonosz vagy velem!”). Ha ez felzaklat bennünket, nyugodtan szóvá tehetjük: „Nem tetszett az, amit most mondtál. Ha mérges vagy valami miatt, akkor azt hozd a tudomásomra valamilyen más módon. Akkor talán a segítségedre tudok lenni.” Ha testvérére dühös és ezt tettlegességgel is kifejezi, akkor mondhatjuk például azt neki, hogy „Megértem, hogy nagyon dühös vagy a testvéredre, amiért elrontotta a játékodat, de ezt szóban hozd a tudomására, és ne azzal hogy megütöd.”
A szülők arckifejezése és hangsúlya mély sebeket tud ejteni a gyermek lelkében, de ezt tovább fokozza, ha mindehhez még minősítő szavak, negatív kommunikációs minták is társulnak. Ezek gátolják a kapcsolódást, nem segítik a gyermek megnyugtatását és a megoldások megtalálását.
- Kritika, szemrehányás, vádolás: ”Lusta vagy!” „Bután viselkedsz!” „Miért nem vagy képes megérteni, hogy a szemetet vidd ki a kukába!”
- Összehasonlítás: „Miért nem tudsz olyan lenni, mint a nővéred?”
- Parancs: „Márpedig ma este időben le fogsz feküdni!”, „Hagyd abba a sírást!”
- Sértegetés: „Hogy lehet ilyen hülyeséget csinálni!”, „Anyámasszony katonája!
- Fenyegetés: „Ha nem hagyod abba, nem megyünk a játszótérre!”, „Ha még egyszer hozzáérsz a vázához, rácsapok a kezedre!
- Figyelmeztetés: „Ne mássz fel oda!”, „ Le akarsz esni?”
- Mártírkodás: „Ne kiabálj, azt akarod, hogy megfájduljon a fejem?, „A kedvemért abbahagyhatnád!”
- Jóslás, kioktatás: „Ha ilyen irigy vagy, senki nem fog játszani veled!”, „Ki fognak nevetni, ha így viselkedsz.”
A fentiekből lehet, hogy ismerősnek tűnik számunkra néhány mondat, mert akaratunk ellenére is olykor belecsúszunk a negatív kommunikációba. Gyakran ennek az az oka, hogy nevelkedésünk során nekünk is sokszor utasították el az érzéseinket vagy kritizáltak bennünket, és ezt hoztuk magunkkal a szülői házból, mintaként él bennünk tovább.
Ha meg akarunk szabadulni attól a beszédmódtól, amely gátol minket a hétköznapokban, és nyitottak vagyunk új készségek és gondolkodási minták elsajátítására, akkor tanuljunk, olvassunk róla, gyakoroljuk. Segítségünkre lehetnek Thomas Gordon: P.E.T. A szülői eredményesség tanulása és Marshall B. Rosenberg: Így is lehet nevelni és tanítani című könyvei. Szintén nagyon hasznos tudást ad a kezünkbe Adele Faber, Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyve. Könnyen hasznosítható módszereket, gyakorlati tanácsokat ad, hogyan beszéljünk gyermekünkkel. Útmutatást találunk benne ahhoz, hogyan tartsuk tiszteletben gyermekünk szükségleteit és saját magunk igényeit. Példákon keresztül szemlélteti a negatív kommunikáció hatásait.
Bajor Anita
