Az agresszió evolúciós hozadékunk, a korábbi társadalmak sem voltak tőle mentesek, csak korszakonként más formában jelent meg. A kutatók feltételeznek genetikai hátteret, az agyi struktúrákban megjelenő eltérést, valamint a gyermeki temperamentum különbözőségét, és ezeket hajlamosító tényezőkként tartják számon. A legmeghatározóbb azonban az érzelmi-szociális környezet: ha az agresszív viselkedést a környezet jutalmazza, illetve ha a gyermek a szülők, a környezet és a média által nyújtott agresszív modelleket utánozza.
Csecsemőkorban dühös sírásban, hánykolódásban, a szopás hirtelen megszakításában, majd impulzív újrakezdésében jelenhet meg. 2 éves kor körül változik a megjelenése, a kisgyermek harcol azért is, ami korábban nem érdekelte, harap, tép, rúg, üt, lökdös, megjelenik a számára fontos dolgok megszerzésében, vagy az akarata érvényesítésében. A beszédtanulással, 3-6 évesen nő a verbális agresszió jelenléte, a másik sértése, bántása, fenyegetése, a kötekedés és a sértegetés. A passzivitás is lehet agresszió, vagyis ha nem tesz meg valamit, amit kellene.
Az anyához való biztonságos kötődés jelentősen csökkenti az agresszív elemek megjelenését. Ennek hiányában a kisgyermek rosszul kódolja a felé irányuló viselkedést, és akkor is támadónak éli meg, ha nem az, félelmet él át, és ennek megfelelően – hibásan – viszonttámadással reagál. Nagy segítség, ha az anya ráhangolódik a kisgyermek érzelmi állapotára, és segíti az érzelmek azonosítását, szóbeli kifejezését. („Látom, most dühös vagy!”) Ezzel csökken a gyermek belső feszültsége, és annak veszélye, hogy ez agresszióban jelenjen meg. A „kéz és a láb használata helyett” (ütés, rúgás) „szájat” adunk a gyermeknek, segítjük feszültsége, indulatai szóbeli kifejezésében.
Az 1-2 éves gyermekre világ körüli felefedezőútja során sok veszély leselkedik. Ha ilyenkor a szülő túlóvó, és mindig leállítja a gyermek önálló cselekvését, konfliktusba kerül a gyermekkel. Ha pedig a gyermek azt éli meg, hogy csak harccal tud bármit elérni, akkor rögzülhet a kifelé – elsősorban az anyára – irányuló agresszió, ami később, mint tanult viselkedés jelenik meg más helyzetekben is.
Ne halogassuk szakember bevonását, ha nem érezzük magukat elég hatékonynak, mert ha rögzül ez a hibás megküzdési mód, nehezebb a korrekció, mint a hatékony viselkedés kialakítása.
A szakember segít az érzelmek megnevezésében, egy alacsonyabb izgalmi állapot elérésében, valamint abban, hogy a gyermek szavakkal is képessé váljon kifejezni az érzelmi állapotait.
Az óvodai pszichológus vagy a pedagógiai szakszolgálat nevelési tanácsadással foglalkozó szakemberei lehetnek segítségünkre, illetve ha szükség van rá, ők tesznek javaslatot az egészségügyi rendszer további szakellátóinak bevonására.
Forrás: Kereki J. – Tóth A. (szerk.) (2019): Lépések. Módszertani kézikönyv a kora gyermekkori intervencióban dolgozó szakemberek számára. EFOP 1.9.5 A kora gyermekkori intervenció ágazatközi fejlesztése projekt. Budapest, Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Kft.
Szabó Győzőné Magdi
